Andrea Pirlo, a hátravont játékmester posztjának megteremtője

Korunk labdarúgásában már meglehetősen nehéz forradalmian új taktikai húzásokat kitalálni, de az AC Milan edzőjének, Carlo Ancelottinak mégis sikerült valami váratlant húznia, amikor a klasszikus irányító középpályásnak, amolyan fantasistának tartott Andrea Pirlót hátrébb vezényelte. A korábban is nagy tehetségnek tartott futballista ennek köszönhetően igazi világklasszis lett, és immár BL-győztesnek, illetve világbajnoknak mondhatja magát.

Az olasz válogatott középpályás számára a labdarúgás nem kitörési lehetőséget jelentett, hiszen a Pirlo família meglehetősen gazdagnak számít Olaszországban: Andrea édesapjának két acélgyára is van, és az AC Milan jelenlegi labdarúgója azt is megtehette volna, hogy apja örökébe lép, és átveszi a vállalat irányítását. Számára azonban gyerekként a futball volt a legfontosabb, és mivel édesapja fiatalon maga is szívesen lett volna profi focista, így azt gondolta: talán fia megvalósítja azt, ami neki nem sikerült. Így aztán az 1979. május 19-én született Andrea, illetve nála három évvel idősebb bátyja, Ivan gyakran töltötte az időt azzal, hogy a labdát kergették a Bresciához közeli kisvárosban, Fleróban. A családi legendárium szerint gyakran megesett, hogy a kis Andrea az elalvás előtt még az ágyban is dekázgatott egy kicsit.

Miután látszott, hogy a fiúnak van tehetsége ehhez a játékhoz, hamarosan elvitték a legközelebbi profi klubhoz, a Brescia Calcióhoz, ahol tárt karokkal fogadták az egyébként nagy Inter-drukker srácot. Pirlo tehát a kék-fehéreknél sajátította el a sportág alapjait: a klub a nyolcvanas években még a harmadosztályban is megfordult, ezt követően pedig többnyire a Serie B-ben szerepelt, és ha sikerült is kiharcolnia az élvonalbeli szereplést, rendszerint azonnal visszakerült a második vonalba. A fiatal tehetség remekül látott a pályán, és a labdakezelése is átlagon felülinek bizonyult, így aztán játékmestert, olasz szakszóval élve "fantasistát" igyekeztek nevelni belőle, ami különösen tetszett Pirlónak, elvégre nagy példaképe a hasonló szerepkörben futballozó Roberto Baggio volt.

Pirlo tehetsége nem maradt észrevétlen, hiszen már 1994 februárjában meghívták őt az U15-ös válogatottba az algarvei nemzetközi tornára, majd egy évvel később ott volt az U16-os Európa-bajnokság selejtezőjében pályára lépett az olasz csapatban a magyarok ellen. A budapesti mérkőzés 1-1-re végződött, a magyar csapat gólját Bernáth Csaba szerezte...

A Brescia eközben a kiesés ellen harcolt a Serie A-ban, és miután eldőlt, hogy búcsúzik a legjobbaktól, a csapat mestere, Adelio Moro úgy döntött, hogy amolyan jutalomként a Reggina elleni bajnokin becseréli Pirlót, aki így két nappal a 16. születésnapja után bemutatkozhatott az olasz élvonalban.

Más kérdés, hogy a következő szezonban egyszer sem játszhatott a felnőttek között, pedig a Brescia a Serie B-ben sem remekelt, és a másodosztályban is csak 16. lett. Andrea ugyanakkor a korosztályos válogatottakban rendre pályára lépett, sőt, 1995-ben már a 18 éven aluliak csapatában futballozott, mégpedig nem is rosszul: rögtön első mérkőzésén, Szlovénia ellen győztes gólt szerzett. Az U18-as együttes egészen az Európa-bajnokság döntőjéig jutott, ahol azonban 4-1-es vereséget szenvedett a spanyoloktól: náluk Guti volt a legnagyobb sztár, az olaszoknál pedig olyan labdarúgók szerepeltek Pirlo mellett, mint Massimo Ambrosini vagy Francesco Totti.

Az 1996-1997-es idényben Pirlo végre rendszeresen játéklehetőséget kapott klubjában, és bár nem számított meghatározó csapattagnak, 17 mérkőzésen két gólt szerezve járult hozzá ahhoz, hogy a Brescia visszakerüljön a legjobbak közé - akkor még mindig csak 18 esztendős volt. A gárda szakvezetője, Giuseppe Materazzi (a világbajnok középhátvéd, Marco édesapja) a Serie A-ban rögtön az első fordulóban, az FC Internazionale elleni idegenbeli találkozón becserélte Pirlót, aki a folytatásban is többnyire csereként lépett pályára, de a hatodik játéknapon a Vicenza ellen így is megszerezte első találatát az élvonalban.

Pirlót akkoriban elsősorban csatárnak tartották, márpedig a Brescia első számú támadója Dario Hubner volt, aki rengeteg gólt szerzett. Pirlo csak azután lett tartósan a kezdő tizenegy tagja, hogy a klubnál edzőcsere történt, és idősebb Materazzit Paolo Ferrario váltotta. Pirlo végül 29 bajnokin szerepelt, és négy találatot szerzett, ami nem rossz teljesítmény egy tinédzsertől, de elsősorban nem a bajnokságban, hanem a korosztályos válogatottban mutatott játékával hívta fel magára a figyelmet.

Az U18-as nemzeti csapatban ugyanis egyre jobban játszott, és meglehetősen eredményes is volt (a spanyolok ellen például két meccsen kétszer talált be), és ennek köszönhetően szinte biztos volt, hogy távozik Bresciából. Leginkább az az idő tájt egyértelműen élcsapatnak számító AC Parma csábította, a felek már majdnem mindenben meg is egyeztek, amikor jött az Inter ajánlata - a világéletében a neroazzurrinak szurkoló Pirlo számára nem volt kérdés, hogy a milánóiakhoz szerződik. Új klubja közel nyolcmillió fontnak megfelelő összeget fizetett érte, ami akkor világrekordnak számított egy tizenéves játékosért.

Sejteni lehetett, hogy a sztárokkal teletűzdelt Interben, ahol olyan támadó középpályások álltak rendelkezésre, mint Youri Djorkaeff, Paulo Sousa vagy Roberto Baggio, Pirlo kevés lehetőséghez jut, de ehhez képest első milánói idényében a fiatal focista meglehetősen jól helytállt. Összesen 18 bajnokin szerepelt, természetesen többnyire csereként (két alkalommal tudta beverekedni magát a kezdők közé), és gyakran előfordult, hogy gyermekkori idolja, Baggio mellett ült a kispadon. Az Inter pocsékul szerepelt a pontvadászatban, mindössze nyolcadik lett, és a vezetőség újabb sztárok igazolásával igyekezett ezen javítani - így aztán a középpályára érkezett Luigi di Biagio, Vladimir Jugovics és Clarence Seedorf, valamint visszatért a klubhoz Álvaro Recoba.

Pirlo alighanem még kevesebb lehetőséget kapott volna - ennek megfelelően kölcsön is adták, mégpedig az újonc Regginának. A Reggio Calabria-i klubban a harmadik fordulóban mutatkozott be, és a gárda az ő szabadrúgását követően szerezte meg a győztes gólt - innentől kezdve pedig Pirlo alapembernek számított az együttesben, ahol ismét együtt futballozhatott Roberto Baronióval, akivel még a Brescia ifjúsági csapatában barátkoztak össze. Baronio mellett még az együttes tagja volt Mohammed Kallon és a horvát Nenad Pralija is, az elsőszámú kiesőjelöltnek tartott Reggina pedig a vezérletükkel megőrizte az élvonalbeli tagságát - Pirlo pályafutása legeredményesebb szezonját zárta, 28 mérkőzésen hat gólt szerezve (a hatból két találatot egyébként az AC Milan ellen ért el).

Akkor már az U21-es válogatott tagja volt, sőt, a korosztályos nemzeti csapatban igazi vezéregyéniségnek számított. A 2000-es Európa-bajnokság selejtezőiben hat gólt lőtt, majd a Szlovákiában rendezett nyolcas döntőben is remekelt. A házigazdák elleni csoportmérkőzésen ugyan piros lapot kapott, de a gárda így is bejutott a fináléba, amely Pirlo jutalomjátékát hozta: a csehek elleni döntőben az olaszok a játékmester két találatával nyertek, és elhódították az Európa-bajnoki címet.

2000-ben az U21-es Eb legjobb játékosának választották

Erre már külföldön, elsősorban Angliában is felfigyeltek: a Premier League-ből a West Ham United és a Chelsea FC is bejelentkezett az Internél, hogy szerződtetné az ifjú titánt, akit a Bologna FC is szeretett volna megszerezni, de a milánóiak szakvezetője, Marcello Lippi nem akarta elengedni a focistát, hiszen úgy vélte: immár rendszeres játéklehetőséget adhat a számára. Pirlo így joggal gondolhatta, hogy végre rendszeresen pályára is lép majd, és alighanem így is lett volna, ha Lippi marad a kispadon - miután azonban a csapat Pirlóval a soraiban a svéd Helsingborgs IF ellen elbukta a BL-selejtezőjét, Lippit menesztették.

Pirlo helyzete így sem tűnt rossznak, mert az új szakvezető az a Marco Tardelli lett, aki ezt megelőzően éppen az U21-es válogatottnál dolgozott. Érdekes módon azonban ő nem Pirlóval a kezdő tizenegyben képzelte el a milánói csapatot, ráadásul szeptemberben a focista az olasz válogatottal a sydneyi olimpiára utazott, és így az Internél ekkor nem számíthattak rá. Az ötkarikás játékokon Pirlo nem futballozott rosszul, az ausztrálok ellen győztes gólt szerzett, de a negyeddöntőben a spanyolok jobbnak bizonyultak az olaszoknál.

Miután a játékmester a 2000-2001-es szezon első felében mindössze négy bajnokin kapott játéklehetőséget, klubja megint kölcsönadta - mégpedig nevelőegyesületéhez, a Bresciához, ahol Pirlo így ismét együtt focizhatott Roberto Baggióval. Egyszerre azonban csak öt találkozón léphettek pályára: előbb ugyanis Baggio volt sérült, majd márciusban Pirlo dőlt ki a sorból. Ennek köszönhetően mindössze tíz találkozón szerepelt a Bresciában, és egyre valószínűbbé vált, hogy az Inter nem tart igényt rá.

Ez így is történt, azonban Pirlo mégis maradhatott Milánóban, mivel az AC Milan szerződtette. Más kérdés, hogy a transzfer, amelynek során a rossonerók cserébe az argentin Andrés Guglielminpietrót engedték át városi riválisuknak, szintén nem sok jót ígért a még mindig csak 22 esztendős futballistának, hiszen a Milanban a posztján a nagy kedvencnek számító, Manuel Ruí Costa szerepelt. A gárda trénere, a török Fatih Terim egyértelműen a portugál tartalékjának tartotta, hiszen az ő irányítása alatt Pirlo csak csereként lépett pályára.

A Reggina színeiben - még a Milan ellen

A változást eleinte a Terim helyére a szezon közben érkezett szakember, Carlo Ancelotti sem hozta meg, hiszen ő is hasonlóan látta a helyzet, és mindössze egyetlen találkozón küldte egyszerre a pályára a két fantasistát. Pirlo így első piros-fekete szezonjában mindössze 18 találkozón játszott, többnyire csereként, és két találatot ért el. A középpályás maximum az U21-es válogatottban vigasztalódhatott, hiszen a korosztályos nemzeti tizeneggyel ismét ott lehetett az Európa-bajnokságon, és ott egészen az elődöntőig menetelt, ahol azonban a squadra azzurra nagy küzdelemben kikapott a csehektől. Pirlo azon a meccsen is betalált, és ezzel egyszerre két rekordot állított fel: ez volt a 46. találkozója és a 16. gólja az U21-es válogatottban. Előbbi csúcs mind a mai napig él, utóbbit pedig azóta Alberto Gilardino döntötte meg.

A focista helyzete látszólag tovább romlott 2002 nyarán, amikor az AC Milan leigazolta Rivaldót, de Pirlo mindenképpen szerette volna beverekedni magát a kezdők közé - és amikor az egyik felkészülési mérkőzésen Ancelotti mesternek sem Massimo Ambrosini, sem Gennaro Gattuso nem állt rendelkezésére, akkor próbaképpen visszavontabb pozícióban, védekező középpályásként küldte pályára őt. Az eredmény pedig minden várakozást felülmúlt: Pirlo meglepően jól megállta a helyét közvetlenül a védelem előtt játszva, nem vonta ki magát az ütközésekből, ugyanakkor hátulról is ugyanolyan jól tudta irányítani a csapatot, remekül fogta össze a gárdát. Ha forradalminak nem is lehet nevezni Ancelotti ezen újítását, az így létrejött rombuszalakzat a középpályán mindenképpen meglepte az ellenfeleket, Pirlo pedig így alapembere lett a Milannak, amely a szezon végén megnyerte a Bajnokok Ligáját - még ha a döntőben a középpályást le is kellett cserélni a második félidő közepén.

Védekezésben is odateszi magát

Ez volt Pirlo első klubtrófeája, és a szezon sikerét az tette teljessé, hogy a nagyválogatottban is bemutatkozhatott. Más kérdés, hogy a squadra azzurrában Giovanni Trapattoni csak kiegészítő játékosként számított rá, annak ellenére, hogy Pirlo klubjában hétről hétre kiválóan futballozott, és visszavont irányítóként is rendkívül eredményes volt, a 2002-2003-as idényben kilenc, a következő szezonban pedig hat találatot ért el - igaz, ebből a 15 gólból 11-et büntetőből ért el. A 2004-es Európa-bajnokságra azért kivitte a középpályást, aki két csoportmérkőzésen is kezdő volt, de az olasz válogatott nagy csalódást okozva nem jutott be a legjobb négy közé.

Pirlo eközben 2003 októberében meghosszabbította szerződését, 2008-ig kötelezve el magát az egyesülethez, amely 2004-ben a bajnoki címet is elhódította. A focista ezt követően pályafutása második olimpiájára készülhetett, hiszen az egyik túlkorosként kivitték a 2004-es, athéni ötkarikás játékokra, ahol azonban az ugyanebben az esztendőben U21-es Európa-bajnokságot nyert csapatra épülő gárda az elődöntőben vereséget szenvedett a későbbi győztes argentinoktól. Ezzel Pirlo elismertsége egyre nagyobb lett, és a válogatott élére került új szakvezető, Marcello Lippi már rá építette a squadra azzurrát. A középpályás pedig nem okozott csalódást, a skótok elleni hazai vb-selejtezőn például kétszer is betalált - első gólját egy pazar szabadrúgásból szerezte.

A 2006-os világbajnokságon aztán Pirlo valódi főszereplővé lépett elő. Rögtön az olaszok első csoportmérkőzésén, Ghána ellen szépségdíjas gólt szerzett (a Francesco Totti által visszagurított szögletet egy igazítás után 20 méterről bombázta a bal alsó sarokba), és őt választották meg a mérkőzés legjobbjának.

Ezt követően az Egyesült Államok ellen gólpasszt adott Gilardinónak, és a folytatásban is igazi vezéregyénisége volt az olasz gárdának. A legjobb teljesítményt talán a németek elleni elődöntőben nyújtotta, ahol ismét csak a mezőny legjobbja lett, és az első olasz találat előtt egészen fantasztikus gólpasszt adott Fabio Grossónak. A döntőben Marco Materazzi természetesen az ő szögletét fejelte a kapuba (ez volt Pirlo harmadik asszisztja a tornán), és a büntetőpárbajban is magabiztosan értékesítette a tizenegyesét. Pedig volt abban némi rizikó, hogy Lippi őt jelölte ki az első ítéletvégrehajtónak, elvégre Pirlo korábban két tizenegyespárbajban is rontott: 2003 decemberében a Boca Juniors elleni Világkupa-, illetve a 2005-ös, Liverpool FC elleni BL-döntőn. A világbajnokságon azonban a középpályás nem tudott hibázni, a torna végén Fabio Cannavaro és Zinédine Zidane mögött őt választották a harmadik legjobb játékosnak.

A vb-cím után a BL-győzelem is összejött

Kevéssel a torna után Pirlo ismét szerződést hosszabbított a Milannál, immár 2011-ig kötelezve el magát a rossonerókhoz, amely alapján könnyen lehet, hogy  már nem is fog más klubban szerepelni. Ez persze maximálisan érthető, hiszen lassan már a milánói egyesület emblematikus egyéniségének számít, nélküle a csapat szinte elképzelhetetlen. Így volt az a legutóbbi idényben is, amikor a Milan ismét elhódította a Bajnokok Ligáját, és bár a diadalt elsősorban a brazil játékmester, Kaká nevéhez szokták kötni, Pirlo nélkül a rossonerók győzelme aligha következhetett volna be.

Név: Andrea Pirlo.
Születési idő: 1979. május 19.
Születési hely: Flero, Olaszország.
Magasság, testsúly: 177 centiméter, 68 kilogramm.
Első mérkőzése az olasz élvonalban: 1995. május 21., Reggiana-Brescia 2-0.
Első gólja az olasz élvonalban: 1997. október 19., Brescia-Vicenza 4-0.
Első mérkőzése az olasz válogatottban: 2002. szeptember 7., Azerbajdzsán-Olaszország 0-2.
Első gólja az olasz válogatottban: 2004. május 30., Tunézia-Olaszország 0-4.
Válogatottság: 38 mérkőzés, 5 gól.
Eddigi sikerei: világbajnok (2006), BL-győztes (2003, 2007), olasz bajnok (2004), európai Szuperkupa-győztes (2003), utánpótlás Európa-bajnok (2000), olimpiai bronzérmes (2004).

1994-1995	Brescia	1	-
1995-1996	Brescia	-	-
1996-1997	Brescia	17	2
1997-1998	Brescia	29	4
1998-1999	FC Internzionale	18	-
1999-2000	Reggina	28	6
2000-2001	FC Internzionale	4	-
	Brescia	10	-
2001-2002	AC Milan	18	2
2002-2003	AC Milan	27	9
2003-2004	AC Milan	32	6
2004-2005	AC Milan	30	4
2005-2006	AC Milan	33	4
2006-2007	AC Milan	34	3

forrás:origo.hu,készült:2007.08.21